Íme, az 5 részből álló cikk-sorozat második része.

Négy történetet ismerhet meg ebben a részben a kedves Olvasó, öt nagyszerű gyermekről. Olyan gyerekek ők, akiknek a kemény élet nem felnőttként kezdődött, hanem volt, aki már bele is született a nehézségekbe. Mégis így vagy úgy, de küzdöttek, és a végsőkig kitartottak. Mert egy közös egészen biztosan van minden fajban, és ez alól az ember sem kivétel: az ÉLNI AKARÁS.

1. Victor

Kezdjük Victor esetével, az aveyroni vad fiúval, akit az első részben már röviden megemlítettem, de most el is mesélem a fiú teljes történetét. Victort értelmi fogyatékosnak kiáltottak ki. Többek is úgy gondolták, ő lehet az autizmus első dokumentált esete, és feltételezték, hogy szülei is azért hagyták el, mert már korai éveiben megmutatkoztak rajta az autizmus jelei.

Victor története a 18. század végén kezdődött. Akkoriban többen is láttak egy 11-12 év körüli fiút, akiről az a hír járta, hogy farkasok nevelték. A gyerek a Saint Sernin sur Rance erdőben vándorolt, ez Dél-Franciaországban található. Már 1794-ben látták őt a helyi falusiak, de csak 1797-ben sikerült a vadászoknak elkapni. Ők elvitték a városba. Egy fiatal özvegyasszony több hónapig gondozta, de sikerült megszöknie és visszatérnie az erdőbe. Később azonban önként jött ki onnan. A fiú ekkor Franciaország Aveyron nevű tartományának egyik falujába, egy kunyhóba tévedt. Ez 1800. január 8-án történt. Egy kormánytisztviselő vitte haza, megetette, nyers burgonyát, gyökereket és magokat fogyasztott szívesen, húst nem. A fiú fára mászott, és négykézláb futott. A vadonban élt előtte, idegen volt tőle a civilizáció.

Az aveyron-i Victor, forrás: abcakademia.hu

Az orvosok, akik először vizsgálták meg, azt gondolták, hogy siket és néma, de a párizsi Siketek Nemzeti Intézetében egy újabb vizsgálat kimutatta, hogy teljesen egészséges. Mivel soha senkivel nem volt lehetősége beszélni, így nem tanult meg semmilyen nyelvet. Jól érezte magát meztelenül, és nem okozott gondot neki a hideg időben való barangolás, így az akkori kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy jól megbarátkozott a zord körülményekkel. Amikor megtalálták a fiút, a felvilágosodás ideje volt. A korszak számos jeles tudósa úgy vélte, hogy a tanulási képesség és a szabályok betartása azok a jellemzők, amik megkülönböztetik az embereket az állatoktól. Több kutató, köztük a siketek híres oktatója, Roch-Ambroise Cucurron Sicard próbálta megtanítani a gyermeket franciául és a kommunikáció alapjait akarta átadni neki, hogy bebizonyítsa, hogy bárki nyelvi és szociális képességeinek fejlődése a környezetétől függ.

Habár a fiú minimális jeleit mutatta a fejlődésnek, agresszív, hiperaktív maradt, és egyáltalán nem érdekelte a tanulás. Így végül arra a következtetésre jutottak a kutatók, hogy a gyermek soha nem lesz képes alkalmazkodni semmilyen társadalmi konvencióhoz, ezért lemondtak arról, hogy képezzék. Semmi más nem jutott számára, csak az, hogy sétálgatott a Siketek Országos Intézetének folyosóin, és egyfajta helyi érdekességgé vált. Szerencsére volt azonban egy orvostanhallgató, Jean Marc Gaspard Itard, aki saját otthonába költöztette az addig „Farkasgyermekként” emlegetett fiút, és ő elnevezte Victornak.

Jean Marc Gaspard Itard, forrás: thevintagenews.com

Jean-Marc Itard úgy gondolta, a fiú a tartós egyedüllét miatt tűnik fogyatékosnak, valójában azonban nem az. Itard meg akarta tanítani Victort gondolkodni és beszélni. Az ő felügyelete alatt Victornak sikerült több kifejezést megtanulnia és elfogadnia néhány társadalmi szokást, de soha nem vált a társadalom teljesen működőképes tagjává. Bár Victor sokat fejlődött öt év alatt, nem volt képes kialakítani normális emberi kapcsolatokat és beszélni sem tanult meg soha. Victor tizenkét év körül lehetett mikor megtalálták és a hosszú évekig tartó társas elszigetelődés megakadályozta az amúgy egészséges fiú megfelelő fejlődését. Ennek ellenére jó ellátásban részesült, és békés életet élt 1828-ig, amikor kb. 40 éves korában meghalt tüdőgyulladásban. Bár Itard kudarcot vallott Victor oktatására irányuló törekvéseiben, dicsérik, hogy szóbeli oktatási programot hozott létre a siketek számára, és új pedagógiai módszereket vezetett be, amelyek magukban foglalják a súlyosan sérült gyermekek viselkedésmódosítását.

2. Dina Sanichar

Az indiai farkasfiú. 1867-ben találtak rá vadászok Bulandshahr dzsungelében, kb. 6 éves lehetett, az ő esete az egyik legrégebbi. A vadászok látták, hogy egy farkasfalka bemegy egy barlangba, és láttak velük egy embert is, aki négykézláb futott. A megtalált fiút a Sikandra Missziós Árvaházba vitték, és ott nevezték el Sanichar-nak, mert szombaton érkezett. Dina kizárólag nyers húst evett, és nem adta semmi jelét annak, hogy valamikor emberek között élt. Amikor megtalálták, olyan hangokat adott ki, mint egy farkas. Bár beszélni sosem tanult meg, de állati viselkedésének egy részét idővel levetkőzte. Több mint húsz évig élt emberek között, míg 1895-ben meghalt tuberkulózisban.

Dina Sanichar, forrás: wikipedia

3. Kamala és Amala

A két fiatal lány története az egyik leghíresebb eset a vadon élő gyermekek közül. Kamala nyolc éves volt, Amala pedig másfél éves, amikor 1920-ban megtalálták őket.

Az ő történetük miatt már annak idején is nagy viták voltak, mert egy lelkész, Joseph Amrito Lal Singh, aki egy indiai árvaháznak volt a vezetője azt állította 1926-ban, hogy a két lányt egy férfi adta neki, aki a dzsungelben lakott a Godamuri falu közelében, és hogy a lányok ketrecben éltek. Később ugyanez a lelkész másként adta elő a történetet, az új verzió szerint ő maga mentette meg a lányokat a farkasok barlangjából, 1920. október 9-én. Elnevezte a gyerekeket, és feljegyezte észrevételeit egy „naplóba”. Az 1920. október 17-i naplóbejegyzésben ez áll: "...az anyafarkas, akinek természete oly kegyetlen és ragaszkodása olyan magasztos volt. Csodálkoztam. Egyszerűen elképedtem, amikor megtudtam, hogy egy állatnak olyan nemes lelke van, hogy egy szerető és ideális anya minden szeretetét megadja ezeknek a különös lényeknek."

Singh szerint a két lány nem hagyta, hogy felöltöztessék őket, ha közeledni próbáltak feléjük, karmoltak és haraptak, négykézláb közlekedtek, és csak nyers húst ettek, teljesen elutasították a főtt ételeket, egy tálból ettek a földön. Éjszaka ébren voltak, gyűlölték a napfényt, kitűnő volt a szaglásuk, a hallásuk és a látásuk, farkasszerű viselkedést mutattak. A félelem volt az egyetlen érzelem, ami látszódott rajtuk és érzéketlenek voltak a hidegre és a melegre. Beszélni nem tudtak.

Singh azt állítja, hogy bár tudta, nehéz feladat vár rá, mégis vállalta, hogy megtanítja a lányoknak a hétköznapi emberi viselkedést. Amala azonban 1921-ben vesefertőzésben meghalt. Kamala a gyász jeleit mutatta halálakor, de testvére halála után a lány jobban megközelíthetővé vált. Részben otthon tanult, és idővel megszokta más emberek társaságát. Évek kemény munkája után tudott egy kicsit egyenesen járni, bár soha nem tanult meg rendesen járni, és gyakran váltott inkább négykézlábra, amikor gyorsan el kellett mennie valahová. Megtanult néhány szót beszélni. 1929-ben halt meg tuberkulózisban.

A különböző verziókat egyetlen tanú sem igazolta, ezért a beszámolók valódiságával és hitelességével kapcsolatban viták támadtak.

Egy Serge Aroles nevű orvos bizonyítékot keresett, és talált is, szerinte a két gyerek az árvaházban élt előtte is, Singh pedig azért talált ki egy ilyen történetet, mert pénzt akart szerezni az árvaház részére. Az orvos a kutatásokból rájött arra is, hogy Singh gyakran bántotta a két gyereket, hogy négykézláb másszanak.

Feltételezik azt is, hogy a két kislány súlyos szellemi fogyatékossággal született, és ezért hagyták el őket szüleik. Mindenesetre a lányok megtalálásuk után is elválaszthatatlanok voltak, más emberek nem érdekelték őket.

4. Marina Chapman

1950-ben született a nő, aki gyermekkora nagy részét a kolumbiai dzsungelben töltötte, és ott kapucnis majmok segítségével maradt életben.

Marinát 1954-ben, nem sokkal az ötödik születésnapja előtt rabolták el egy dél-amerikai faluból. A háza közelében játszott, amikor észrevette, hogy két felnőtt kúszik mögötte. "Láttam, hogy egy kéz eltakarja a számat. Aztán rájöttem, hogy két ember visz el. Gyerekek voltak a háttérben – hallottam, ahogy sírnak."

Az emberrablók a kolumbiai őserdőben magára hagyták a kislányt. Azt hitte, visszamennek majd érte, de nem tették. Azt gondolta, majd találkozik emberekkel, de senki nem járt arra. Sírt és sikoltott, de nem jött senki, aki segített volna. Ruhája annyira elkopott, hogy már nem is látszódott ruhának. Végül egy kis majomcsaládra bukkant a dzsungel közepén. A majmok nem foglalkoztak különösebben vele, folytatták a dolgukat, élelmet kerestek, ápolták egymást, játszottak, és figyelmen kívül hagyták Marinát. A kislány irigyelte a majmokat: közel voltak egymáshoz, és jól érezték magukat. A család tagja akart lenni. De nem érdekelte őket. Később azonban változott a helyzet. A majmok érdeklődve figyelni kezdték a kislányt. Egyszer ételmérgezést kapott a tamarindtól, és azt hitte, meg fog halni. Gyötrődött kínjában, amikor egy idős majom –, akit azóta nagypapának hív – elvezette őt a sáros vízhez. A lány megitta a vizet, hányt és utána kezdett magához térni. Ezt követően a fiatal majmok is összebarátkoztak vele. Az egyik majom odament hozzá és megérintette. Megpróbálta felhívni arra a figyelmét, hogy a fán fürtökben lógnak a banánok, és egyen belőlük. Mondhatni, a majmok nevelték fel, ellátták banánnal, bogyókat dobáltak neki a fáról, ezzel táplálták. Marina elkezdte utánozni a majmok viselkedését. Gödrökben, vagy fákon aludt, és négykézláb járt. Megtanították neki a majmok, hogy mely bogyók mérgezőek, és megtanulta azt is tőlük, hogyan élheti túl a megpróbáltatásokat. A kislány velük játszott, és szép lassan beilleszkedett közéjük. Idővel a majmok megengedték, hogy velük üljön a fák között. Megtanulta tőlük, hogy kell fára mászni, mit lehet enni és hogyan kell magát tisztítani. Utánozni kezdte a hangjaikat, a különböző hangjelzéseiket, és nekik köszönhetően életben tudott maradni. Amikor távol voltak a majmok, hogy élelmet keressenek, Marina magányos lett, és izgatottan várta a visszatérésüket. Ott élt öt éven keresztül a majom közösség tagjaként.

A 17 éves Marina, ez a legkorábbi kép róla, forrás: Courtesy Marina Chapman

Öt év múlva egy vadász talált rá, addigra a lány teljesen elveszítette beszédkészségét. Akkor vált igazán nehézzé az élete.

Eladták egy bordélyházba, de onnan megszökött és szegény utcagyerekként élt. Aztán egy maffiózó családban lett rabszolga, de megmentette őt a szomszédja, rábízta lányára és így Bogotába került egy ötgyermekes családhoz, ahol örökbe fogadták. 1977-ben költözött át a család Angliába, Bradfordba, és a mai napig is ott élnek.

Visszatérve az emberi életbe, Marina arra koncentrált, hogy "normális" legyen. Szakácsként tanult, és végül a Bradfordi Nemzeti Múzeum séfje lett. Visszafojtotta a vágyat, hogy úgy járjon, mint egy majom. Marina hozzáment egy kutatóhoz. Az egyház tiszteletbeli tagja és szerető anya lett, örökké gondoskodva arról, hogy gyermekei és unokái ne éhezzenek.

Gyermekkori élményeit ötven évvel a történtek után mondta el, Vanessza lánya segítségével pedig önéletrajzi írását ki is adta. Bár sok kiadó elutasította, mondván, hogy nem hiteles, könyve mégis megjelent és a címe: The girl with no name. A Champa család azt mondja, nem pénzért tették: minden bevételt egy elhagyott gyermekekért dolgozó jótékonysági szervezetnek ajánlották fel. Marina soha nem találta meg az erdőt, ahol a majmoknál töltötte a fejlődési éveit, de megtalálta a bordélyházat, amelybe eladták, és a maffiaházat, ahol rabszolgává tették.

Marina történetének hitelességében a mai napig sokan kételkednek, de állításait sosem tudták cáfolni.

Az Élet a Vadonban cikket hamarosan FOLYTATJUK olyan gyerekekkel, akiket a szüleik dobtak el maguktól.

Forrás:

thevintagenews.com

theguardian.com

en.wikipedia.org

Michael Cole és Sheila R. Core: Fejlődéslélektan